A történet tulajdonképpen 2010 januárjában kezdődik. Ott álltunk sógorommal a Műjégpálya helyén, egy plafonig megpakolt terepjáróval és vártuk, hogy elrajtoljon az ötödik Budapest-Bamako rally. Egy év felkészülés állt mögöttünk, rengeteg munkaóra, amit az autóba feccöltünk és nem kevés pénz, amit már előre ki kellett fizetnünk vízumra, engedélyekre, biztosításra, és repülőjegyekre, amikor bejelentették a szervezők, biztonsági okokra hivatkozva, hogy lecsökkentették a távot Budapest-Marokkó futamra, ami valljuk be, nem egy nagy kihívás. Nagyon csalódottak voltunk és becsapva éreztük magunkat, ezért el is álltunk a versenyzéstől, mert a mi vágyunk az volt, hogy megismerjük Fekete-Afrika nyugati oldalát, ahova nem indulnak társas utak és nincsenek McDonald’s-ok. Ekkor találtam ki, hogy márpedig én akkor is elmegyek egy ilyen útra, de célpontnak inkább egy olyan régiót választok, amit már régóta szerettem volna felkeresni, így esett a választás a Kaukázusra.
Nem először vállalkozom ilyen hosszú útra, voltam már egy nagy skandináv körúton, ahol a balti országokat érintve, a finn tavakat is bejárva, egészen a norvég fjordokig utaztam, majd onnan haza úgy, hogy mindvégig én ültem a volánnál. Egy másik úton pedig, körbeautóztam Angliát, Skóciát, Írországot és Wales-t hétezer kilométert megtéve. Persze tisztában vagyok vele, hogy az ázsiai körülmények mások, és hogy a Bakuba vezető út sok viszontagsággal lesz kikövezve, de hát kalandot akartam vagy mi.
Itt mindjárt meg is állnék egy pillanatra, mert tisztáznunk kéne, hogy a fent említett három ország valójában melyik földrészhez is tartozik. Földrajzi értelemben Európa dél-keleti határát a Nagy-Kaukázus vonulata szegélyezi, így Grúzia és Azerbajdzsán egy kis része Európához tartozik, Örményország viszont vallási és kulturális értelemben közelebb érzi magát a mi kontinensünkhöz, mint Ázsiához. Ezért van az, hogy időnként más és más földrészhez sorolják be a különböző weboldalak. Én mindenesetre a Boszporusznál elhagyom Európát és Törökországon át, délről közelítem meg a területet. Egyelőre csak ennyi volt a terv, meg az, hogy az utazáshoz egy kisbuszt választunk, amiben akár még éjszakázni is lehet, ha úgy hozza a sors.
Beindult az adatgyűjtés. Internetes oldalak százait olvastam végig, blogok, fórumok bejegyzéseit böngészve, minél többet tudjak meg a három országról. Mikor már nagyjából tudtam, miket akarok megnézni, berajzoltam a térképre egy útvonalat, hogy lássam, mégis mekkora távval kell kalkulálnom. A helyzetet kissé nehezítette, hogy nem volt még jó térképem. A Gugli még nem térképezte fel igazán Grúziát, konkrétan egy darab vonalat nem rajzolt be erre az országra, de aztán sikerült innen-onnan letöltenem olyan térképeket, ami egyenlőre elégségesnek bizonyult a tervezgetéshez. Meglepően jónak tűnt a MapQuest vagy a OpenStreetMap, aztán majd meglátjuk a helyszínen mennyire pontos. Mikor már nagyjából körvonalazódott, milyen útvonalon fogunk haladni, beszereztem néhány itthon kapható hagyományos papír térképet is, ezzel teljesen összekuszálva az eredeti elképzeléseket. Ahány térkép ugyanis, annyi féle út és település. Ami az egyiken komoly főútvonalként van feltüntetve, az a másikon alsóbbrendű földút, de volt olyan is, hogy be sem rajzoltak semmit egy olyan szakaszra, ami a műholdképeken tisztán kivehetően út. Hiába na! A jó öreg KGB-s trükk a diverzánsok megtévesztésére, még húsz év elteltével is működik. Én mindenesetre nem bízok semmit a véletlenre és nekiálltam egy olyan itiner megírásának, hogy ember legyen a talpán, aki ennek birtokában el tud tévedni.
Gyakorlatilag végig követtem a műholdképen az egész útvonalat és kiírtam minden olyan pont koordinátáját, ahol irányt kell változtatnom. Sőt, ha észrevettem egy jellegzetes tereptárgyat, vagy épületet, akkor írtam egy megjegyzést, hogy mondjuk "felüljáró után, benzinkútnál jobbra" vagy "vasúti sínek mellett 12 km, aztán át a kis hídon a patak fölött". Ez nem csak hogy roppant hasznos lehet a helyszínen, de még szórakoztató is. Ha mindeközben még bekapcsoljuk a kép megjelenítést is a GoogleMap-en, olyan érdekességeket is felfedezhetünk, az útvonalunk mentén, amit kihagytak az útikönyvek. De gyakran arra is jó, hogy lássuk, milyen életveszélyes szerpentinen halad a kiszemelt útszakasz. Találtam olyan hegyoldalból kivájt, kacskaringós, murvás kocsiutat, ahol még a Gyalog Kakukk prérifarkasa is inkább visszafordulna, pedig a térképek másodrendű főútnak jelölik. Itiner és gondos felkészülés ellenére is számolnom kell olyan esettel, amikor a helyszínen kell majd rögtönöznöm egy kőomlás, vagy sárcsuszamlás miatt. Miden esetre bekészítem a terepjárós kellékeket, úgy mint rántókötél , dupla pótkerék és hasonlók, már csak babonából is, hogy ne legyen rá szükség.
A bekészítendők listáján jó sok ilyen szerepel, például egy marmonkanna a tartalék üzemanyagnak, mindjárt mellette egy tíz kilós tűzoltókészülék és még számos hasznos holmi, amit minden alkalommal elcipelek magammal, hogy aztán érintetlenül haza is hozzam. De akkor is jó dolog egy ilyen lista. Én már sok esztendeje összeállítottam a magam kis feljegyzését azokról a tárgyakról, amit nem célszerű itthon felejteni. Erre aztán az évek múlásával újabb és újabb eszközök kerülnek fel, mert hogy a jó pap holtig tanul. Kezdetben volt két listám, egy az autós túrákhoz és egy másik a repülőshöz, amikor el kell férjek egy bőröndben. Aztán összevontam a kettőt, mert rájöttem, az a veszély nem fenyeget, hogy szórakozottságból betennék egy kempingasztalt a koffer aljára.
Miután megvolt a pontos útvonal, jött a szállások befoglalása, mert bár irtó romantikus úgy elindulni, hogy majd alszunk valahol, de én ebben is szeretek biztosra menni. Nem beszélve arról, hogy voltak speciális elvárásaim is, úgy mint őrzött parkolóhely, reggeli, ne adj isten Wi-Fi kapcsolat, hogy tudjak blogolni. Ennek az a hátránya, hogy nagyon kötött lesz tőle a menetrend, hiszen nem időzhetek el egy szép helyen a tervezettnél hosszabban, mert akkor borulnának a foglalások. Azonban megnyugtattam magam, hogyha három hét alatt le akarom gyűrni ezt a nyolcezer kilométert úgy, hogy még lássak is, akkor örülök, ha este hulla fáradtan bezuhanhatok a befoglalt szálláshelyre, nemhogy még akkor kezdjek el keresgélni, hiányos orosz nyelvtudással. Konkrétan annyira hiányos, hogy a nyikto nye átszuszvujet-en kívül minden törlődött. Márpedig ahogy olvasom, ott az angolt nemigen értik. Oroszul viszont a legtöbb harminc feletti polgár beszél, a szovjet kulturális örökségnek köszönhetően. Volt egy olyan gondolatom, hogy talán el kéne mennem egy tanárhoz, felszínre hozni a jó mélyre leülepedett tudásomat, de aztán rájöttem, hogy társalogni akkor sem tudnék a helyiekkel, a közös vodkázáshoz pedig nem nyelvtudás kell, hanem vas gyomor. Merthogy a vendégszerető grúzok és örmények gyakran invitálják a külföldit egy asztal alá ivósdira, márpedig a szállások egy részét direkt úgy választottam ki, hogy magánházaknál aludjunk, mert ott lehet igazán bepillantani egy nép életébe. Anélkül, hogy reklámot csinálnék, megjegyezném, hogy nagyon is kiépített az infrastruktúra, már ami a foglalást illeti. A travel-tbilisi.com vagy a bedandbreakfast.am számos ilyen szálláshelyet kínál. Hogy aztán ott milyen az infrastruktúra az más kérdés, de erről majd később. Most a legfontosabb, hogy meggyőzzem a nejemet, aki a navigátor, szakács és felcser szerepét hivatott betölteni az úton, nincs mitől tartania. A térség biztonságos, az ellátás kielégítő, az autónk jó, mi baj lehet. Csakhogy ő is böngészik ám és kiszúrta egy beszámolóból, hogy amit a térképünk nemzetközi főútnak jelöl végig, az valójában egy szakaszon kétezer méter feletti hágón megy át és a motoros srácok leírása szerint, pont azon a szerpentinen fogy el a szilárd útburkolat, ahol a legjobban kéne. Ráadásul kifogtak egy nagy esőzést, minek következtében a hegyekből lezúduló víz sziklákat görgetett le az útra és tíz centi vastagon hömpölygött keresztbe, megnehezítve az utazók életét. Nem meséltem el neki, hogy én ennél különb képeket is láttam már, ahol a vad folyóvá duzzadt kis patak kompletten alámosta úgy az országutat, hogy ott nem hogy egy autó, de még egy gyalogos sem tudott volna tovább haladni. Na de ilyet láttunk már az Alpokban is, mennyi az esélyünk, hogy pont velünk, pont akkor, pont ott megismétlődjön egy ilyen malőr? Hosszú hónapok szívós munkájával elértem, hogy már nem tart útonállóktól, haramiáktól, bubópestistől, csak a tengelytörés miatt aggódik.
Én meg amiatt aggódtam, hogy mi lesz, ha nem kapjuk meg az azeri vízumot. Merthogy ez nem egy egyszerű történet. Ahhoz, hogy valaki Azerbajdzsánba beutazzon, meghívólevélre van szüksége. Tagja vagyok a Virtualtourist.com közösségi oldalnak, gondoltam ott majdcsak találok egy bakui cimborát, aki hajlandó lesz nekem egy ilyen meghívót összeeszkábálni, de nem ennyire egyszerű a dolog. A meghívólevelet ugyanis jóvá kell hagyatni az ottani külügyminisztériummal. Ekkor írtam egy levelet Azerbajdzsán budapesti nagykövetének, hogy segítsen már nekem, én meg szeretném látogatni ezt a csodás országot, de nincs ismerősöm, mit tegyek. Csak nagy sokára jött meg a válasz, ami inkább kérdés volt, hogy ki fia borja vagyok én, hogy ilyen ötletet vettem a fejembe. Jobbnak láttam más megoldást keresni, ekkor bukkantam rá az 1000 Út utazási irodára, akik bevállalták nekem, hogy elintézik a vízumot, de nem lesz olcsó. Fizetnem kell ugyanis a meghívólevélért, az ügyintézésért és rajtuk keresztül kell foglalnom a szállásaimat is. Nagyon segítőkészek voltak, nem sajnáltam tőlük a pénzt, azonnal nekiláttak a meghívó beszerzéséhez és a szállás foglaláshoz olyan városokban is, ami igencsak messze van a turisztikailag frekventált területektől. Teltek múltak a napok, már csak két hét az indulásig és a meghívónkon csücsül a kinti külügy. Egyre idegesebb voltam, nehogy kicsússzunk az időből, de jelentem minden rendben, értesítettek, hogy mehetek az útleveleinkért.
Már csak egy nap az indulásig. Vége a féléve tartó álmodozásnak, a sok dicsekedésnek, hogy bizony ám, mi ilyen bátrak vagyunk. Most, hogy holnap elstartolunk, be kell valljam a zabszempróba már pozitív eredményt produkálna. Vajon minden előkészületet megtettünk? Nem lesz gond a határátlépéseknél? Bírja majd a járgány a megpróbáltatásokat? Na és az idegeink? A következő fejezetekben minden kiderül.
Ha kíváncsi vagy a folytatásra kattints ide!
